A bátyról szóló írásban nem szerepelt ugyan – tán a sok más elmondanivaló miatt –, de tény: Vilmos maga a kiegyensúlyozottság, ez különösen a legszebbek közé tartozó díjhajtása alapján jelenthető ki. A maratont, ha illethetô ily kritikával egy hatszoros világbajnok, szolidabbra veszi, nem vállal annyi rizikót, mint az „ördöglovasnak” is nevezett (sorolhatnánk még a ráaggatott jelzőket) öccs, Zoltán. Aki látta már versenyezni, tudja, a maraton E-szakasza során nem ad kegyelmet. Szinte transzban hajtja végig a lovait az akadályokon, s legtöbbször siker koronázza a merész akciót. (Persze, volt már példa ennek az ellenkezőjére is…) Nem egy veszettnek tűnt versenyt hozott már vissza a merész hajtással. Azt írtuk az imént, hogy aki látta Zolit… Nos, nem is kell látni őt, elég a hangját hallani ahhoz, hogy tudjuk: valami vad dolog zajlik valamelyik akadályban... A hangját hallva is egyértelművé válik, hogy nemcsak kézzel-szárral irányítja a fogatát. Persze, nem csupán az ,,indiánüvöltés” Zoltán titka, sőt, elsősorban nem az. Ő is a munkának, a rendszeres és fegyelmezett edzéseknek köszönheti a világraszóló eredményeit.

Az elmúlt év merőben újat hozott a fogatos életében. Már ha leírható ez egy világklaszszisról, akinek hat aranyérme van a domonyi múzeum vitrinében. Számomra a leglényegesebb, hogy a versenyen, az akadály- és a maratonpályán legyek jobb, ott tudjam legyőzni az ellenfeleket. Amikor megkapom az érmet, boldog leszek, de tudom, maradt még feladatom. Ennél a bizonyos négyeshajtásnál álljunk meg még egy gondolat erejéig. Amikor Zoltán eldöntötte, hogy átül, hogy megküzd a hazai vb-indulás jogáért, a legtöbben, szaktekintélyek is azt mondták, hogy az egyéni versenyben szóba jöhet, pontosabban csak ott lesz esélye a startra. Amikor aztán a válogatók után ,,kasszát” csináltak, kiderült, Zoli fölényesen megnyerte a kvalifikációs viadalokat, s tán a legbiztosabb tagja lett a három tagú (írjuk le a nevüket, megérdemlik, vb-aranyat nyertek: Lázár Zoltánon túl Kecskeméti László és Dobrovitz József szerzett feledhetetlen délutánt a kecskeméti stadion közönségének) aranycsapatnak.
A lényeg, hogy a ,,kis” Lázár valóságos csodát tett a három versenynap során. Úgy hajtotta a lovakat, hogy nem lehetett nem észrevenni: neki teljesen mindegy, hogy kettő, netán négy ló van befogva a kocsija elé. Ez pedig nagy tett, olyasmi, mintha valaki egy másik sportágban is olimpiai bajnoki címet szerezne.
Amikor Zoltán elkísérte Vilmost a már emlegetett Gladstone-i vb-re, sejteni lehetett, hogy ebből ,,valami kisül.” Így is történt, nem kellett hozzá csupán két év, s az öccs is világbajnokságra utazott – mint versenyző, hogy aztán Vilmos sikereinek méltó folytatója legyen. Olyan, aki azzal büszkélkedhet, hogy a kettes- és négyeshajtók között is a világ legjobbja lett, s hol van még a vége...

Erre valóban nem gondol még, mert amikor szóba került a pályafutása vége, csak ennyit válaszolt:
– Ez még eszembe sem jutott. Alig múltam harminc, a visszavonulás kérdésére térjünk vissza majd húsz év múlva, mondjuk úgy kétezer huszonöt táján…